Móra Ferenc Kincskereső kisködmön 2. rész

Az első  Freinet osztályomtól kezdve  az osztályaim úgy jöttek létre, hogy a   szülőkre  volt bízva   választják-e  vagy sem   gyermeküknek a Freinet- szemléletű oktatást. Ami egy  falusi iskola esetében igen nagy  dolognak számított akkor. Épp ezért az osztályaim összetétele  igen  színes volt. Minden  vonatkozásban. Nem volt semmilyen kizáró vagy elérendő  követelmény.
Nem voltak tesztek, beszélgetések. csupán a bemutatkozásom a szülők előtt,ahol elmondhattam  ,hogy  hogyan gondolkodom , mit hogyan szeretnék  megvalósítani. S persze  korábbi éveim visszhangjai, tapasztalatai a szülőkben, Ami egy  falusi  iskola  esetében  meghatározó tényező mindenképp.
 
Így  minden új osztály kezdés azt is jelentette  számomra, - hiszen ezt vállaltam - hogy  amennyiben  nem lesz elegendő gyerek  a Freinet osztályhoz,  átadom másnak az osztály veztést.
 
Erre  azonban  nem került sor, sőt mindig  úgy alakult, hogy megvolt  a szükséges   20-24 gyerek az osztály indításához. 
Három  osztályt  tudtam így tanítani, teljesen Freinet pedagógia  szerint , nagy felmenő rendszerben. (A faluból való elköltözéssel és munkahelyváltással későbbiekben teljes Freinet pedagógiával nem  taníthattam,  de  a nyugdíjba vonulásomig mindvégig  alkalmaztam sok  Freinet-technikát osztályaimban. beszélgetőkör, osztályújság, szabadrajz, szabadszöveg, szabadmozgás, nyomda-  Hasonló eredményekkel.)
 
Freinet pedagógiája minden   részletében a kommunikációról,  s annak megnyílvánulási formáiról szól.
Lehetett volna   jóval hosszabban   beszélni a  regényről , de a szavaknál sokkal többet árulnak el ezek a rajzok.
 
Ahogy nézem ezeket a rajzokat, annak örülök a legjobban, hogy egyöntetűen jók. Mintha  csak egy kis  team  készítette  volna  őket. Pedig 20  gyerek  külön-külön munkája.
Ez  rengeteget  elárul az osztályban  folyó életről, s annak hétköznapjairól. Belső szabadságot, elfogadottságot, rendet a fejekben, és szívekben, tetterőt, magabiztosságot sugároznak  ezek a képek. Úgy vagyok velük, mint amikor  kiállításra  menve elidőzöm  a képek előtt. Elmerülök megoldásaikban.
 
Belefeledkezem a képekbe  mikor  nézem. S valóban minden  figyelmemmel a gyerekre  figyelek.  Észre veszek olyan tartalmakat amiket  szavakba öntve  talán  nem is lenne idő , türelem meghallgatni. Így,  képpé rögzítve- azonban megőrződtek, s  évtizedek múltán is frissek, figyelem felketők.
 
Úgy  gondolom nagyon fontos az a szabadság  amit  a Freinet-pedagógia  megenged, pedagógusnak, gyereknek egyaránt az  önkifejezés terén. Ezeken a képeken  nagyon jól látszik az, amit  a Freinet pedagógiáról írók  ritkán szoktak  megfogalmazni, holott ez a mindennapok alapja: a szabadság melleti  önfegyelem, felelősség, határok megléte, s az a  tolerancia is, amit a napi  gyakorlatokkal  elsajátítanak a benne   élők. 
 
Erről is  szól ez a kép sorozat. Meghallgatni mindazt amit ezek a képek  "raktároznak" lehetetlen lett volna. Befogadhatatlan lett volna 20 gyerek élmény-áradatát. Saját maguk is megunták  volna mesélni, hallgatni.
 
Így viszont, időt , és  szabad lehetőséget kapott mindenki. A közlő és  a befogadó is. Azt gondolom Freinet szabad  önkifejezési technikáinak  egyik  fontos   mozzanata ez! A "kiadni- befogadni" egyensúlyba hozása!
 
Más osztályomban, tánc, dramatizálás   formájában  nyilvánult meg   a leggyakrabban ez  a fajta "közlékenység" . Megint másik osztályomban  újságírásban.  Csoport fügő.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön 1.rész

A kötelező olvasmányok feldolgozása , sőt  akár  elolvastatása is kihívás  a pedagógus számára. Mint korábbi bejegyzésemben írtam már, ezeket mindig  az osztályban,  helyben teljesítették diákjaim. Így  minden  mozzanatának  részese  voltam   én is.
 
A feldolgozás módja, mikéntje - hiába volt  ugyanaz  a könyv  - minden osztályban másként  történt meg.  A gyerekekhez igazítottam. Erősségeikhez, szintjükhöz, ahhoz, hogy  mi volt számukra fontos.
 
Ez csak egyik  módja. Egy olyan feldolgozás, amely  a fejezeteket képekben, és  egy   rövidebb, vagy hosszabb mondattal  foglalta össze. Az osztály egyik nagy erőssége  a képi megjelenítési mód volt. Ezért  úgy gondoltam felajánlom számukra, hogy "dia filmesítsük" a  regényt. Minden gyerek - egy kép-egy mondat - hozzájárulásával.
 
Először ehhez  persze  körbe ültünk és  átbeszéltük, hogy kinek  mi volt  a legmélyebb élménye, mire  emlékszik úgy, hogy  "látta is  maga előtt" az eseményt ? Voltak  ugyan egybeesések, de ilyen esetben  mindig  sikerült valahogy  megtalálni a megoldást. Valaki mindig felajánlott egy másik "képet" az élményéből. S  így  végül kialakult, hogy ki  mit fog megrajzolni. Ezt aztán a   megvalósítás követte. 
 
Egy régi  képes naptár  hátoldalát  használtuk rá, mert a fényes, szép papírt használni, mindenkinek  már  önmagában új izgalmas  dolog  volt. Ez apróságnak, vagy feleslegesnek  tűnő is lehet, de  számukra  élmény volt rajta   dolgozni, Más  textúra volt mint a korábban   ismertek, másmilyennek lettek a színhatások, felfedeztek új dolgokat  munkálkodásaik közben.
 
Ezeket  a  18 évvel ezelőtt készült képeket nézegetve  még inkább örülök, hogy akkor  e mellett döntöttem. Most is megmelengeti a szívemet. Lenyűgöznek a  képek a formai és  színbeli  hatásai, a képek rendezettsége, fókuszai, s a  hátterek.  Mindegyik igényes, igazán odafigyelős   munka.
S a hozzá mondott mondatok  olyan  szép természetességgel  fogalmazzák meg azt ami Őket megérintette, hogy felül múlt minden   felnőttek által irányított  elemzést. Pontosan azt adta vissza  ahogy Ők  élték át a regényt.
 
Az elkészült képeket aztán  kitettük a falunkra, s velünk volt a tanév  hátralévő idejének minden  napján.
 
Igazi csapatmunka volt, s azt gondolom ennek   fontosságát mindenki át is élte. Tudta, hogy az Ő egyetlen  képének olyannak  kell lennie, hogy beilljen  a sorba. Átérezték  munkájuk feleősségét, az egészre gyakorolt  hatását.
 
Akkor is  éreztem, de így utólag még inkább  azt látom, hogy ez a sorozat valóban egy " dia filmmé" alakult. Amelyhez mindenki  a tudása  legjavát adta  hozzá.